Béda

A Bédai táj az ősz színeiben pompázik.
A tükörsíma víz visszaveri a fák
élénk sárga és tűzpiros lombjait.
A nap még melegen süt és a madarak
vígan csicseregnek az erdőben.
A gólyák már elköltöztek délre,
most a réti sasok urallják a vidéket.
A mocsári nád büszkén leng a szélben
készülve a télre, mikor magvait
szélnek ereszti, mint tavasszal
fiókáikat eresztik a vízpart lakói.

folyt... klikk itt

levél a hitveshez

folyt... klikk itt

Alice néni és Matild

nagyításhoz kattints a képre



Mindketten izgultunk Alice nénivel, mikor 24 év után újból találkoztunk. Az ebédlőnkben ültünk és párom, Neil szerint látszott rajtunk, hogy nagyon szeretjük egymást. Ölelgettük, csókolgattuk egymást, sírtunk, nevettünk,meséltünk egymásnak az életünkről és beszéltünk a régi szép időkről. Alice néni elmondta, hogy mennyi szeretetet kapott tőlünk és gondolta, jó lenne összehozni egy találkozót. Megígértem neki, hogy megszervezem.

Először úgy gondoltam, egyszerű lesz, csak feladok egy hirdetést a helyi újságban és a telefonok majd jönnek maguktól. Egy régi barátnőmön kívül senki sem telefonált, legalább is nem a kórusból. A kitűzött időpont előtt egy hónappal kétségbeesve hívtam Ilike barátnőmet és megkértem, segítsen. El kezdtünk egy listát írni a lányok nevével, de nehéz volt, mert mindenki férjhez ment, és legtöbbnek nem tudtuk a férjes nevét. Mindezek ellenére sikerült kb. húsz kórus taggal beszélni és legtöbben eljöttek a találkozóra. Még a volt igazgató helyettest, Bognár Matild tanárnőt is sikerült elérni, aki nagy támogatója volt egykor a kórusnak.

Finom vacsoránk volt egy nagyszerű étteremben és mindannyian röviden meséltünk életünkről. Írtam egy beszédet és vele együtt felolvastam Alice nénivel kapcsolatos írásom első részét. Aztán Bognár tanárnőnek ünnepélyes keretek közt átadtam egy szemüveget, aminek a lencséjét rózsaszínűre festettem, mert mikor a kórus elutazott, és a tanárnő felszállt a buszra, mindig valami ehhez hasonlót mondott: - Lányok: nincs, cigi, nincs pia és nincsenek fiúk, megértettétek? Erre mi mint a forró víztől összement ruha, süllyedtünk a székünkbe és egész úton nagyon óvatosan integettünk a mögöttünk levő fiú konvolynak. Mire példának okáért Keszthelyre értünk, a tanárnő látása meggyengült, mert nem látta, mikor a sor végén cigiztünk, azt sem látta, hogy néhány lányt fiú kísért és kezét szorongatta. A Helikoni kitűnő szereplésünk tiszteletére pedig minden lánynak fizetett egy kört a Sásdi kocsmában, ahol énekelve versengtünk a helyi fiúkkal.

Szóval a rózsaszín szemüveget azért kapta, hogy ne felejtse az életet rózsaszínben látni. Remélem, soha nem kell nehezebb dolgokkal szembesülnie, mint az igazgató helyettesünknek lenni és bennünket fegyelmezni. Ott a találkozón kijelentette, hogy ezentúl tegezhetjük. Azt a benyomást keltette bennem, hogy a formalitásnak tényleg vége lett, mikor felállt és így szólt: Petz Teri, fasza csaj vagy, lányok, köszönöm, hogy eljöttetek! A mosolyokat és meghatott arcokat látva úgy gondolom mindannyiunknak jól esett ennyi év után találkozni. Úgy látszik Alice néni még most is összetartja a kórust, legalábbis egy részét. Azóta talán régi kapcsolatok újultak meg, amik az idő múlásával elmosódtak ugyan, de a szertet, az összefogás időt, nehézséget ellentmondva sosem múlik el. Köszönjük Alice Néni és Matild!

folyt... klikk itt

Alice néni

nagyításhoz kattints a képre

Alice néni volt egyik mentőangyalom a robbanékony kamasz éveimben. Bútorasztalos tanuló voltam, a szakma egyáltalán nem érdekelt és egy-két tárgy kivételével kettes és hármasra álltam. Matematika, fizika és legtöbb tárgy messzebb állt tőlem, mint Makó Jeruzsálemtől. Amit szerettem és értékeltem az az irodalom, nyelvtan volt, irodalmi színpad, versek, az iskolarádió és Alice néni kórusa, mert csodálatos érzékkel kezelt bennünket és győzteseket nevelt belőlünk.
Bármi kórus-versenyen vettünk részt, aranyat nyertünk és nagy elismerést az ő kreativitása révén. Még a Keszthelyi Helikonra is eljutottunk.

Sosem felejtem módszerét, amivel önbizalmunkat emelte azzal, hogy kiemelte pozitív tulajdonságainkat. Az összetartás és készségünk egymást segíteni is óriási összefogó erő volt a kórusban. Ha valaki lassabban tanult egy éneket, addig gyakoroltunk, míg megtanulta és ha kellett, külön segítettünk neki. Mikor másodikos voltam Alice néni megkért, hogy segítsek az altot előkészíteni egy szereplésre és mikor beteg volt megkért, hogy a kórust vezényeljem egy iskola ünnepélyen. Nagyon fontosnak éreztem magam és arcom virított a büszkeségtől, mikor a színpadra vonultunk. A sikeres szereplés és hatalmas taps után úgy éreztem én vagyok a világ legfontosabb embere. Miután a függönyt összehúzták, belőlünk, énekkaros lányokból egy hatalmas gombóc lett, mert úgy öleltük, csókoltuk egymást.

Miután szakmunkásvizsgáztam egy ideig még visszajártam énekelni és Alice nénit meglátogatni, aztán elmaradt a kapcsolat, ami számomra olyan fontos és meghatározó volt életemben. Húsz év eltelt, közben Kanadába emigráltam és még akkor is sokat gondoltam Alice nénire és a kórusra. Néhány éve karácsony előtt, mint már sokszor, a honvágy szomorú érzése napokig gyötört és az olyankor számomra bevált orvossághoz folyamodtam és telefonáltam magyarországi szeretetteimnek. Egy barátnőm segítségével sikerült Alice néni telefonszámát megszerezni és felhívtam telefonon. Mivel nem gondoltam, hogy emlékszik rám, a bemutatkozás után el kezdtem magyarázni, hogy honnan ismerem. Később kiderült hogy nem volt szükség magyarázkodni, mert emlékezett.

Beszélgetésünk során elmondtam neki, hogy a zene milyen óriási befolyással van érzelmi életemre, hogy a nehéz kamasz éveimet mennyire gazdagította jelenléte és hogy ő táplálta belém a zene szeretetét. Hirtelen sírást hallottam a vonal végén. Mikor megkérdeztem miért sír, azt mondta: - Ha csak egy diákot ennyire befolyásoltam, akkor boldogan fogok meghalni, mert ének-tanári küldetésemnek eleget tettem.

Véleményem szerint Alice néni nem csak ének-tanár volt, hanem reményt adott, mert értékelte tehetségünket és önbizalmunkat emelte azokban az években mikor legjobban szükségünk volt rá, mert nem ismertük értékeinket. Köszönjük, Alice néni!

Hamarosan jön a folytatás. Addig is várom a hozzászólásokat és véleményeket.

folyt... klikk itt